A kórházban mindenki nővérke

2021.02.01

,,Nővérke, kérem!"- visszhangzik a folyosó. Ez az a felkiáltás, amire minden női dolgozó megfordul, attól függetlenül, hogy funkcióját és munkakörét valóban lefedi-e ezen megnevezés. Férfiak esetében a jolly joker a ,,doktor úr" segélykiáltás. Az is megérne egy misét, hogy miért automatikus, hogy a férfi az orvos, a nő az ápoló, de ettől most szívélyesen eltekintek. Majd talán fortyogó feminizmusom kitörésekor megemlékezem erről a kényes és divatos témáról.

Visszatérve az alap koncepcióhoz: a kórházban minden nő nővérke. A vak is láthatja, a kifejezés magába foglalja a nemet vagy a nemből ered a kifejezés. (Elegánsan kikerülném az etiológiai kérdést, mivel igen távol áll tőlem a nyelvészet.) Villámgyorsan szeretnék ezzel a tézissel ellenkezni, mielőtt a felületes Olvasó abbahagyja ezen szösszenet megtekintését és rögzülne benne a helytelen állítás. NEM MINDENKI ÁPOLÓ, AKI NŐ ÉS FEHÉR RUHÁT VISEL - most már megszakíthatja az olvasást az, akivel éppen sípoló hangon kiabál a mosógép vagy ne adj isten a főnöke. Aki ráér, annak pedig szívesen ecsetelem tovább a tanulság további részleteit.

Megszámolni sem tudnám, hogy hány remegő kiáltás, párás tekintet szólított meg, hogy csak ezt a tűt szedje ki a kezemből, legyen szíves. Esküdözhettem, hogy fogalmam sincs róla, hogy hogy kell és valószínűleg elájulnék a hosszú cső láttán, szkeptikusan fogadják a visszautasítást. Hasonlóan hihetetlen alibinek tűnik válaszom, mint amikor az egyik a másik jólétére hivatkozva szakítja meg a szerelmi kapcsolatot. Hiszen fehérben vagyok, igazán levehetném már azt a vért, hogy végre mehessen a kedves páciens a dolgára. A nemleges választ pedig különböző átkok követik.

A kórházban orvosok és szakdolgozók végzik munkájukat. És néha mi, hallgatók is ott lábatlankodunk, de ez most érdektelen. A szakdolgozók csoportja további kategorizálást igényel, sajnos nem lehet annyival elintézni, hogy az orvoson kívül mindenki más ápoló. Mert igaz, legnagyobb számban ők szelik szélsebesen a folyosókat, de ott vagyunk még mi is, többiek. A kedves beteg találkozhat dietetikussal, gyógytornásszal, mentőtiszttel, logopédussal, klinikai szakpszichológussal, szakasszisztenssel, szülésznővel és még sorolhatnám kivel, ha ebben a késő esti órában eszembe jutna több szakma. Mert ez mind külön szakma. Nálam a kardinális kérdés mindig a szúrás volt: nem tudok, nem szeretnék és nem is szabad tűvel járó beavatkozásokat végeznem. Ezzel így van a dietetikus is, viszont a mentőtiszteket meg lehet fűzni ilyen jellegű kívánságokkal. Szóval nem egyszerű a kérdés, mindenkit köt a törvény, a szakma és a saját képességei. A feladatkörök pedig adottak, ezt tiszteletben kell tartania a pácienseknek és a kollégáknak is egyaránt.

Általában végtelenül haszontalannak érzem magam, mikor az ápoló egyik kezében a forró leves, a másikban az infúziós szerelék, a többi 10-ben pedig különböző gyógyszerek, pelenka, tűk, csövek. Elhaladva mellettem kifejezi kívánalmát, hogy nagy segítség lenne, ha az 5/3-as ágyon fekvő bácsit megszabadítanám infúziós kiegészítőjétől. Mi például ezt nem tanuljuk. Branült persze láttam már, de így közelebbről megnézve 3 kimenet van rajta és valószínűleg nem csak annyi az egész, hogy kihúzom és kész, hiszen, ha szabadon megy be az életet adó folyadék, akkor egészen bizonyos, hogy szabadon is jön ki, ami az imént ment be, feldúsítva egy kis vérrel. Inkább hagyom, abból nem lehet baj. Visszasétálok az imént említett nővér irányába, testtartásommal próbálom jelezni, hogy sajnos nem sikerült megoldanom a feladatot, de ő továbbra is bizakodó, reménnyel teli hangon kérdezi, hogy ,,ugye sikerült?". Felvilágosítom a számomra ismeretlen helyzetről és elszégyellem magam, hogy még erre sem vagyok alkalmas. Szeretnék segíteni a segítőnek, de mindenki jobban jár, ha csak abban teszem ezt, amire képes vagyok. Lehet, hogy ami a mentőtisztnek alapvető, az a szülésznőnek nem az és fordítva.

Ja igen, hotelszolgálat, pincér és szobalány viszont nem dolgozik egy átlagos kórházban, bár ki tudja, hogy mi van a bajor szanatóriumokban. A szórakoztatóipar részét sem képezzük, úgyhogy a mindent a szemnek és a kéznek hozzáállás enyhén szólva helytelen. Mindenkit megillet annyi tisztelet, hogy megjelenését nem illetik semmiféle kreatív, ámde gyomorforgató megjegyzéssel. Sőt, egyáltalán nincs arra szükség, hogy bármilyen formában is minősítést kelljen kiállnia a kórházi dolgozó sziluettjének. Tessék örülni a meleg teának és hálásan megköszönni a friss lepedőt.

Összefoglalva: fontos a diverzitás, a túlélés egyetlen módja. Védjük is minden erőnkkel, mert nem biztos, hogy jól járunk vele, ha ellentmondást nem tűrő felszólításunk okán egy gyógytornász próbálja megtalálni a vénánkat egy tűvel, amiről kiderül, hogy valójában infúziós szerelék.