A zokni marad

2021.04.26

Az elmúlt egy évben űrlények szálltak alá. Természetes környezetükben leginkább kórházakban figyelhetőek meg, de mentőautókban és egyéb szűrő járművekben is gyakran előfordulnak. Műanyagszerű, pikkelytelen bőrük kellemetlen susogást kelt helyváltoztató mozgásuk során, közeledésüket könnyen észrevehetővé téve. Antropomorfságuk ne tévesszen meg senkit, csak természetfeletti képződmények képesek arra, amire ők.

A jelentések alapján kétféle kültakaróról beszélhetünk. Egyik fajtájuk a hivatalos szkafandert felöltők, a másikak pedig a "mindent magunkra veszünk, amit csak találunk" stratégiával dolgoznak a fenyegető vírussal szemben. Egyszer az összes egészségügyi hallgató életében elérkezik az a bizonyos első alkalom, amikor megtapasztalhatja a kafkai átváltozás élményét. Esetemben nem is történt ez olyan régen. A két típus közül az utóbbiba sorolnának a megfigyelők. A teljesség igényével felsorolnám az összes tartozékom, hogy hozzájáruljak az új faj tulajdonságainak pontos feltérképezéséhez. Előzetesen jelezném, hogy egyáltalán nem a kedves Olvasó hibája, ha lelki szemei előtt sikertelenül próbálja összeépíteni a megfelelő alakzatot, én is különböző vizuális segítségek nyomán tudtam csak kinyomozni a szükséges koreográfiát. Szóval 3 gumikesztyű, 1 S-es műtős nadrág a hozzáillő XL-es felsővel (kisebb méret hiányában), egy köpeny, arra egy rosszabb napjain bevásárlószatyornak is elmenő kötény, eggyel nagyobb gumipapucs, mint amekkora kéne, maszk, búvárszemüveg, hajháló és az egész outfitet megkoronázó plexi fejfedő. Mindezen alkatrészek helyben maradásához megszámolhatatlan mennyiségű ragasztószalag szükségeltetett. Aztán következett az utolsó simítás, a ragasztószalagot rögzítő ragasztószalag felhelyezése. A zokni a sajátom volt, önazonosságom utolsó morzsájaként ragaszkodtam hozzá.

Büszkén és enyhén robotos mozgással megindultam az öltözési szeánsz után a vörös zóna felé. Mit ne mondjak, eléggé kétségbe ejtett, mikor egy aggódó dolgozó figyelmeztetett, hogy az a tincs ott kilóg. Szerencsére a bajtársiasság egészen felerősödött itt már mindenkiben, úgyhogy bizonyos, szájhagyomány útján terjedő cseleket bevetve sikeresen visszabújtattuk a rakoncátlan babahajakat fedezékük alá. Arctalanul beléptünk oda, ahol minden más. Nem vagyok különösebben ijedős (legalábbis világosban), de egy picit megremegett a térdem. Lehet, hogy csak a páncél alatti oxigénhiánytól, de határozottan szürreálissá változtak az állapotok.

Az első pár levegővétel után kezdtek elhomályosulni a kontúrok, nehéz volt megállapítani, hogy hol ér véget a padló és hol kezdődik a fal fehérje. A maszkom felső szélénél süvített ki a levegő, egészen a szemüvegem alá. Nem részletezem tovább, hogy mi történik, ha a párás levegő és egy sima felület találkozik, mindenki jól megtanulta fizikából vagy megfigyelhette reggeli időjárási jelenségek alkalmával. A kilátást korlátozó páracseppek mögül próbáltam beazonosítani a légzőtornázó páciensek arckifejezését, hogy most kell-e éppen életmentő beavatkozást végrehajtani rajtuk vagy minden rendben és várják a következő feladatot. Továbbá az ujjbegyek bőrléceinek mintázata lehetetlenítette el a fénysugarak silden való egyenes áthaladását.

A második kritikus pontja a fejemen lévő akváriumszerűségnek, hogy a hanghullámoknak sem biztosított átjutást. Így csak kibocsájtottam a karemelésről és belégzésről szóló utasítást, ám az feldühödve pattant vissza a láthatatlan akadályról és meg sem állt egészen a dobhártyámig. Zengett a fejem a saját orgánumomtól, miközben friss levegő után kapkodva próbáltam még egy fokozattal erősebb hangzást kipréselni magamból. Mert ha se ki, akkor be se. Hitelességem erősen megkérdőjelezhetővé vált abban a pillanatban, mikor a gyakorlat harmadik ismétlésénél kapkodtam szótagonként friss légnemű után.

Egy téglalap alakú szeletet láttam csak a körülöttem lévő valóságból. Azt is alig, úgyhogy nagy ívben kellett a lábam elé néznem, hogy egy hanyagul elhelyezett szemeteskuka kedvem ne szegje. Ráadásul 3-4 óráig menekülni sem lehetett, úgyhogy a szükségleteket jobb volt letagadni. Mind tudjuk, mindig az kell a legjobban, amit nem kaphatunk meg. Ilyen értelemben pedig az ivási tilalom kínzó szárazsággal tapasztotta össze cserepes ajkaimat. Mit volt mit tenni, harcolni kellett a talpon maradásért.

Aki olvasott már egy-egy korábbi bejegyzést, az észrevehette, hogy bármilyen súlytalan témát nehézzé tudok tenni. E szemérmetlenül eltúlzott jelenettel az elviselhetetlen munkakörülményeknek szerettem volna emléket állítani. A homályos látási viszonyok miatt sokan panaszkodtak szemeik romlására. A meleg és a dehidratáltság hatására erősen elgondolkozik az ember néha, hogy képes-e két lábon állni vagy esetleg jobb lenne teljes testtel érintkezni az alátámasztási felülettel. Szerencsére kínosan kevés ideig tapasztaltam ezeket az érzeteket, el sem tudom képzelni, hogy milyen ebben élni már több, mint egy éve. De arra mindképpen jó volt a tapasztalat, hogy amikor szitokszóval akarnám illetni szájtakaróm az utcán vagy a boltban, és az önsajnálat ingoványos talajára készülnék lépni, akkor eszembe jut, hogy ugyan, ez nem a világ vége. A teljes védő öltözet viszont határozottan az.