Amikor minden mindegy

2021.03.29

Azért nem kell megijedni, ott még nem tartok, amit a cím jelez. Hogy tényleg megfelelő-e a "még" szócska előrevetítve az elkerülhetetlent vagy én leszek az a szerencsés, akiből 100 évente egy születik és sosem tapasztalja meg a kiégés jelenségét, azt nem tudom előre. Mindenesetre nagyon igyekszem kapaszkodni minden egyes fűszálba. Van, hogy néha rosszat szemelek ki, túl gyenge és elszakad vagy már eleve volt rajta egy kis sérülés, ami determinálta a megtartási képtelenségét, de az is előfordul, hogy borostyánt sikerül elkapnom. Az aztán az igazi főnyeremény. Megsemmisíthetetlen, ezt még a kezdő kertészek is tudják. Ha maradunk a természet ihlette metaforánál, akkor sajnos azt is meg kell említeni, hogy alkalmanként letapossák az ember utolsó egyszikűjét. Akkor jön életünk legnagyobb kérdése: zuhanunk vagy belevájjuk a körmünket a földbe?

Az biztos, hogy az egészségügyi dolgozók körében elég magas arányban jelenik meg a kiégés, mégsem foglalkozik vele kellő mennyiségben a környezet, de úgy általánosságban az egész világ sem. Most kezdenek kibukni a vallomások a hősiesen helytálló ápolókból, orvosokból, mentőtisztekből... Jobb kint, mint bent, mondta valaki bölcs egyszer régen. Az itt az igazán nagy kérdés, hogy miért kellett az igazsággal eddig várni? A félreértések elkerülése végett jelezném, hogy ez nem a most problémája. Nem csak most nehéz nekik, eddig volt az. Most már kibírhatatlan. Miért tabu téma az egészségügyi dolgozó élete?

Nővérpihenő - idegeneknek belépni tilos, olvastam az ajtón a feliratot. Bepötyögöm a kódot a kilincsen lévő számlapon (,persze nem jó, úgyhogy a kirendelt társam segítségére szorulok), kattan a zár, egy nagy levegővel lenyomom a lenyomnivalót és megilletődve belépünk a helységbe. Maximális helykihasználással üzemel a szoba konyhaként, nappaliként és hálóként az éjszakázók számára. Bár most leginkább csak táskák nyugvóhelyéül szolgált, azt mondták, hogy nincs már idő pihenni, kevesen vannak ennyi páciensre. Leültünk az egyik erre alkalmatos bútordarabra, a vászonszatyrunkat az ölünkben tartva, hogy minél kevésbé befolyásoljuk a szokásos atmoszférát és mikrokörnyezetet. Az útban levés kínzó érzése mindig ott lebeg a hallgató feje felett, nincs mit tenni. Páran bontogatták az otthonról hozott ebédet, várták, hogy dobozaik számára megkezdődhessen a forró keringő. Gyorsan ettek. Ezt még meg kell tanulnom, mert én vagyok az, aki egy almán is képes egy órát nyammogni. Erre itt aztán nincs idő. Erre se.

Műszakváltás volt a pihenőben, úgyhogy bejött ő, akiről ma írni szeretnék. Ha egy rajzfilmben lettünk volna, akkor lendületesen lerogyott volna a szivacsfotelre, ami gomolygó porfelhőt sóhajtott volna ki a súlyt magán érezvén. De a valóság ennél sokkal kevésbé drámai, észrevétlenek maradnak a csendes jelzések és nem korrelálnak a környezet élettelen tárgyai belső állapotunkkal. Levette a maszkot, átmasszírozta a fülét és elkezdte kicsomagolni a táskájából kihalászott szendvicset. Átlagos volt az arca, amilyen mindenkié a zöldségespultnál való válogatás közben vagy mikor a villamosablakon keresztül szemléli a város körvonalait. Intézett felénk egy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit csinálunk kérdés sorozatot, hogy oldja szorongásunkat és meginvitáljon minket közösségükbe. Viszonozni szerettem volna kedvességét, így hálám jeléül érdeklődésemet fejeztem ki az ő élete iránt, szigorúan a munka területére korlátozódva, hogy ne kelljen kilépnie a szerepéből. De felszínes tudakolózásommal is mélyre tapintottam.

Elmesélte a pillanatot, amikor végleg nem maradt benne semmi. Diszkréciós okokból megtartanám ezt a monológot az eredeti 6 szem között, még így névtelenül is. A kiégés története is olyan intim, személyes és fájdalmas, mint az első szerelemé. Csak éppen máshogy. Hirtelen a semleges arckifejezésről kiderült, hogy valójában egy álarc. Talán az öltözőszekrényekben sorra állnak a munkaruhával együtt, hogy várják a szolgálatra jelentkező harcost. Szeme hirtelen víz alá merült és olyan ráncok jelentek meg körülötte, amiknek eddig nyoma sem volt. Az egész hölgy pici lett és törékeny. (Biztos zokon venné, hogy hölgynek neveztem, de a nőt furcsamód olyan pejoratívan is lehet érteni, hogy inkább maradjunk ebben.) A könnycseppek majdnem olyan ragadósak, mint az ásítás, úgyhogy felszaporodtak az én szememben is. De éreztem, hogy azzal nem segítek neki, ha osztozom a hangulatban, hallgatnom kellett. Konklúzióként egy küldetést sózott a vállunkra. Azt mondta, hogy mi fiatalok még mások vagyunk. Hogy csinálnunk kell valamit, meg kell változtatnunk az utolsó téglákat is, mert nem juthatunk mind ide. Egyszerűen nem juthatunk. Ő már fáradt hozzá, de nekünk még sikerülhet.

Visszahajtogatta a szalvétát a fél szendvicsére, nincs étvágya. Megtörölte a szemét, visszavette a maszkot. Mindkettőt. Elbúcsúzott és kilépett a menedékhelyről. Lassan, de határozottan csukódott mögötte az ajtó, hangja kettévágta a levegőt.