Apróságok

2021.02.08

Ezerrel tombolt a nyár, a fagyi már a hűtőben olvadni kezdett és aki tehette, rég elmenekült egy kellemes állóvíz partjára. Mehettem volna én is strandolni vagy az Északi-sarkra hűsölni egy keveset, de egyre csak azon törtem a fejem, hogy hogy tölthetném igazán hasznosan ezt a pár hónapnyi szabadságot. (Ugyanis ez az én kórságom, a megrögzött hasznosság.) Így történt, hogy egy gyermekkórház falai közé tévedtem. Valljuk be őszintén, kevés szívfacsaróbb dolog létezik kerek e világon, mint egy beteg gyerek gondolata, ezért csak a feltétlenül szükséges részleteket osztom meg a kedves Olvasóval, hogy semmiképp se terheljem feleslegesen egyébként is megtépázott idegrendszerét.

Babatornától kezdve a sportolói tréningen át a komolyabb esetek kezeléséig volt itt minden. Az az egy biztos, hogy szem nem maradt szárazon... Néhol a fájdalom gonosz kis manói gyötörték az apróságokat, de leginkább a kedvetlen ellenkezéstől fakadtak ki azok a bizonyos krokodilkönnyek. A nap végére általában zengett a fülem, de minden a gyógyulás zászlaja alatt történt, így a keserű segélykiáltások emlékét egy reményteljes máz borította be. Gyerekekkel foglalkozni az egyik legnehezebb dolog, ez biztos.

A mai nap is korán kezdődött, mint mindig. Jött egy kislány gerincferdüléssel, egy feszes hátizmú baba (na ott aztán volt zenebona, nem lehetett ám átverni mindenféle színes-zörgős labdákkal és rongyokkal, mert igenis fájt az a kezelés). Aztán vártuk a tornateremben, hogy megérkezzen Dávidka. Egy gyors összefoglalót kaptam róla, hogy mégis tudjam, mire számíthatok. 9 éves kisfiú, sajnos a forró olajjal volt egy szörnyű kalandja, a kezét kell tornáztatni, de nagyon ügyes és aranyos, ne aggódjak-hangzott el a háttértörténet. Miért is aggódnék, gondoltam magamban, láttam már a héten megrázóbb sorsokat. És akkor belépett Ő. A szülei épp a kapucniból, sapkából, sálból és ki tudja még milyen textíliából hámozták ki a gyermeket, amely, mint kiderült, rejtekhelyül szolgált eddig. Mert Dávidka legnagyobb problémája nem a kis kezének sérülése volt. Ahogy megszabadult feleslegessé vált öltözékétől, először (az intelmek ellenére) megijedtem, elkaptam a tekintetem. ,,Ne nézz rá, beteg."-hallani gyakran a nevelő felszólítást szükségtelenül határozott módon még az itteni folyosókon is. Ez jött először zsigerből nekem is, majd amikor már tudatosan formáltam viselkedésem, odafordultam hozzá és üdvözöltem a nálam sokkal bennfentesebb pácienskét. Ide jár már fél éve legalább, teljesen fesztelenül szaladt oda gyógytornászához, egyszerűen kinyílt, mint egy kis tulipán a tavaszi napsütésben. Szokásos módon folyt a torna, végig feszült figyelem, engedelmesség és vidám csacsogás kísérte a gyógyítást. Majd a fizioterapeuta (Szilvi) egy hatalmas zacskó, adományként kapott játék-hadsereget húzott elő egy rejtélyes fiókból. A fáradtságos és fegyelmezett munka megérdemelt gyümölcse. ,,Kiszaladok egy pillanatra, addig válogassatok nyugodtan."- léptetett elő Szilvi az első számú felnőtté a helységben. Kiborítottuk az egész zsákot és közösen elmerültünk a figura-tengerben. Ő éppúgy, mint én és én éppúgy, mint ő. Végül 6 igen menő darabra szűkítettük a kört, persze mindet ki kellett próbálni, hogy megalapozott, korrekt döntés születhessen. A hosszadalmas procedúra után egy kilövős autóra esett a választás, az új játék felfedezésének öröme pedig ott csillogott a szemeiben, amíg újra el nem rejtette önfeledt mosolyát az arra illetékes ruhadarab. Persze utána is biztosan csillogott, csak onnantól kezdve már nem láttam. Diadalmasan szorongatta az új szerzeményt (az egész jó szintre felhozott, gyógyulófélben lévő kezével), nagy levegőt vett és visszatért a világba.

Miután távozott, végtelenül elszégyelltem magam, hogy hogyhogy képtelen vagyok kezelni egy kis deformitást. Hogy miért kell ennyire magamra erőszakolni a természetes viselkedést. És hogy miért ébred bennem rögtön sajnálat, szomorúság és valami egészen furcsa idegen félelem egy beteg ember láttán. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Igazából szinte biztos vagyok benne, hogy a populáció többsége ugyanebben a cipőben jár, mint én. Az egészséges ember olyan távol tartja magát a betegektől, amennyire csak lehet és ez a szeparáció már gyermekkorban elkezdődik. Mintha természetellenes és bűnös dolog lenne egy krónikus diagnózissal rendelkező társunkra nézni. A beteg gyerekeket izolálják. Külön óvodába, iskolába járnak, sokan magántanulók, ahol megtehetik a szülők. Egy átlagos fiatal sosem találkozik olyanokkal, akik talán kicsit mások, mint ő, ám nem kevésbé játékosak és élettel telik. Mégis folyamatosan a saját zavarát leplezni igyekvő felnőttekkel és a rájuk nézni nem merő gyermekekkel találják szemben magukat, ezen élmény pedig felhőtlen örömüket egyre inkább beárnyékolja. Megtanulják, hogy ők mások. Szégyenkezni kezdenek, szükségét érzik a takargatásnak és teljesen visszavonulnak a kis csigaházaikba - pedig egyáltalán nem így indulnak.

El kell fogadni, hogy igenis vannak beteg gyerekek a Földön, de nem azonosíthatjuk őket a szindrómájukkal. Ugyanúgy szeretik a finom süteményt, ugyanolyan huncut módon próbálják megúszni az esti fogmosást és ugyanolyan lendülettel vetik bele magukat a játékba, mint bárki a kortársaik közül. Nem szomorkodnak éjjel-nappal az állapotukon, ugyanúgy szeretnek viccelődni és nevetni is. Ők nem sajnálják magukat, így nekünk sem kéne sajnálnunk őket. Ezt a gondolatot pakoltam el a nap végén a táskámba a megmaradt szendvics mellé, a gondolat jelentőségét egyáltalán sem degradálva ezzel, mert az a fél szendvics is milyen életmentő tud lenni, ha hosszúra nyúlik a hazaút.