Az első I.

2021.01.18

Reggel fél hatot ütött az óra. A tavaszi Nap még nagyban a horizont alatt járt, mikor szólt az ébresztő. Alig aludtam egész éjszaka, az idegességtől képtelen voltam csukva tartani a szemem. Te jó ég, ma önként fogok besétálni a kórház kapuján, pedig világéletemben rettegtem tőle. A tűtől, a kórház-szagtól, a betegségtől, igazából bármely nemű vizsgálattól. Talán a bennfentes oldalon másként lesz, hitegettem magam minden széppel és jóval az oda vezető úton, de azért a placebonak és mindenféle pozitív szuggesztiós technikának is vannak korlátai. Minden lépés egyre nehezebb lett, ahogy közeledtem az imént említett lokáció felé. A táskámban ott lapult a fehér cipő, a fehér zokni, a fehér nadrág és a vasalt fehér felső. Pont, ahogy előírták. Mert az első kórházi gyakorlat nem vicc. (Mint kiderült, mi voltunk a legfehérebbek az egész osztályon, a falakat is beleértve.) A puszta tükörképemtől is szorongtam, pedig rám nem is várt gyomortükrözés vagy vérvétel. Gondolhattam volna erre, mielőtt meghoztam azt a nem elhanyagolható mértékben jelentős döntést, hogy mivel töltöm el hétköznapjaimat. Az egy évben megközelítőleg 254 nap, utánanéztem.

Harcra készen kiléptünk az öltözőből, hogy bevegyük a terepet. 15 ifjú titán bolyongott össze-vissza a folyosókon. Immáron több féléves tapasztalattal arra jutottam, hogy szinte mindegyik kórház szerkezete hivatásos labirintusokat megszégyenítő módon lett kialakítva. Hall néha az ember rémtörténeteket, hogy ki mire (vagy inkább kire) bukkan az alagsorban vagy egy periférián elhelyezkedő mosdóban... De lehet, hogy mind csak szóbeszéd. A kis kalandozás nem szegte kedvünk, ugyanis csaknem kibuggyant belőlünk a lelkesedés. Vagy éppen az elveszéstől való félelem ereje nagyobbnak bizonyult, mint az általános szorongásé. Kit mi hajtott előre, de végeredményben megtaláltuk a megfelelő ajtót. Visszhangzott a folyosó, ahogy ritmusosan hozzáütődtek egy bátor kéz kis ízületei.

A vezető ápolónő széles mosollyal fogadott bennünket, bár széke nem volt annyi, mint ahányan mi, úgyhogy zamatos szőlőfürtként csüngtünk egymás nyakán a további húsz percben. ,,Negyedéves ápolók, ugye?"- szállt a kérdés a csapat újonc felé. "Háát, nem egészen. Első éves gyógytornász hallgatók." - érkezett a helyesbítés. Egy pillanatra megfagyott a levegő, talán egy elfojtott sóhajt is hallhatott, aki nagyon figyelt. Üdítő, amikor az ember azzal okoz csalódást, hogy egyszerűen csak az, aki. Profi módjára úgy tett, mintha még mindig értéket teremtettünk volna puszta érkezésünkkel is, de mind tudtuk, hogy zöldfülűségünk okán nem leszünk nagy segítség az osztályos munkában. Az apró félreértés tisztázása után elkövetkezett a beosztás ideje: ki, hova, kivel. Sorolni kezdte a megrohamozandó osztályokat a hölgy. Bátortalan kezek emelkedtek a magasba, minden olyan ismeretlen volt még. Gasztroenterológia, endokrinológia... Hematológia? - hangzott el a felszólító kérdés. Mélységes csend követte. A bátrak már jelentkeztek, de páran még célállomás nélkül maradtunk. Egyszóval megvolt annak a lehetősége, hogy majd az a bizonyos "valaki" megmenti a helyzetet. Mert mindig van az a valaki. Csak sajnos most mi lettünk felruházva a mártír szereppel. 10 kínos másodperc telt el. Gyanúsnak kellett volna lennie a nagy tartózkodásnak, de nem volt az. Egy életünk, egy halálunk. "Akkor majd mi"- tettük fel hárman a kezünket. Ekkor már két latin félév volt mögöttünk, ám klinikai alapismeretek hiányában mégsem sejtettem, hogy ez a "-lógia" mit rejt maga mögött. Pedig nem lett volna baj, ha nem rohanok óriás léptekkel a vesztembe. Jó, jó, lehet, hogy picit túlzok.

Az ilyen jellegű önként jelentkezésekkel valahogy mindig meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozom magam. Lapulni kell, amíg lehet és várni, hogy egy hősies társunk megmentsen. Ezt mantrázom azóta is. A Hematológiai Osztály ugyanis mindarról szólt, amitől a legjobban féltem: a vérről és a halálról. Hálisten a piros testfolyadékhoz maximum kis csövecskékben volt szerencsém, ám a második elem igen nagy megpróbáltatásnak bizonyult. Ezelőtt sosem láttam még haldoklót, sőt, igazán beteg embert sem. Szerencsés voltam ez idáig, de egyszer el kell hagyni Meseországot. A szobaajtók különböző stádiumú leukémiás pácienseket rejtettek. Ki kezelésre jött, ki vérátömlesztésre, ki pedig... Mi gyerekek pedig csak álltunk ott a kivasalt fehér öltözékben, amit alig fél órája öltöttünk csak magunkra. Lekókadt a kis névtáblánk. Néztük egymást, néztük az ápolókat, az orvosokat és a betegeket. Nem tudtuk, hogy mit érezzünk.