Az első II.

2021.01.25

Viszonylag könnyen zavarba jövök és ilyenkor elég drasztikus színt vesz fel az arcom, de azt sosem gondoltam volna, hogy épp egy szappanadagolónak sikerül majd elérnie ezt az állapotot. Ugyanis a kórházban még kezet mosni is máshogy kell, mint az élet bármely más területén. Az osztályra érkezve első feladatunk a bemosakodás lett (volna). Odavezettek a megfelelő helyiséghez és akkor történt ez az egész incidens. Mintha a szappanok és alkoholos kézfertőtlenítők birodalmába érkeztünk volna, nagyjából 5 helyről lehetett különböző trutyikat nyomni a tenyerünkbe. Az első választás még könnyű volt. Víz, ez tuti. Igyekeztem gyorsan és feltűnés nélkül elolvasni a flakonokon lévő címkéket, míg zubogott a csap, de sajnos számomra idegen nyelven találtam csak meg a leírást. Végül a falra szerelt masina mellett döntöttem. Biztosan nem dísznek van kitéve, de ha igen, akkor annak nem éppen ideális. Egész határozottan indult el a kezem a szóban forgó tárgy felé, amikor újabb dilemma kezdte lassítani a céltudatosnak tűnő mozdulatot. Nyomni, húzni vagy csak alá tartani? Se gomb, se kar, jaj nekem. Természetesen nagy elánnal nyomni kezdtem felülről, mikor alul volt a kar. Amikor már úgy éreztem, hogy most már aztán sínen vagyok, akkor jött a fekete leves. Gyorsan leöblítettem a szerkezetből kinyert szerintem szappant, majd rálöttyintettem egy kis alkoholos fertőtlenítőt megszárított kezeimre. Amikor az elpárolgásra szánt anyag egyáltalán nem kezdett párologni, csak egyre nyúlósabb lett és már egészen az alkarom közepéig beterítette végtagjaimat, akkor jöttem rá (a folyosó közepén), hogy megbuktam kézmosásból. Egy kedves dolgozó mosolyogva utánam szólt: én a szappant használtam volna először, utána a fertőtlenítőt, de ahogy gondolod.

Immáron tiszta kézzel és makulátlan fehérségben felsorakoztunk a főápoló mögött, mint a kiskacsák és követtük mindenhova. Óvatosan belestünk a kórtermekbe. Többnyire néma csend nehezítette a levegőt, valami fojtogatni kezdett. Az idősebb páciensek polcain gyerekfényképek és apró Mária szobrok töltötték ki a teásbögre és a megmaradt reggeli között az üres helyet. A fényes fejbúbokat kendők fedték. Gyorsan kellett körbenéznünk és megtanulnunk az ágyak számozását, mert ahogy résnyire is nyitva maradt az ajtó, dideregni kezdtek a szoba lakói. Erre talán sosem lehet felkészülni és ezt sosem lehet teljesen feldolgozni. A kötelező napi vérnyomásmérés során kerestük a vékony kis karokat a paplan alatt. Vigyázni kellett, nehogy felsértsük a papírvékony bőrt. 40-es pulzust olvastunk le a kijelzőről. A vér alig tudta már átküzdeni magát a hosszú csöves rendszeren, inkább csak folydogált odabenn. Átnyújtottam az ebédet, jó étvágyat kívántam hozzá. Találkozott tekintetünk, lemondás volt az övében. Mindjárt éreztem, hogy a kívánságom nem volt éppen a legtalálóbb, de hát mit mondhat ilyenkor az ember.

Az érzelmi kitörés váratott magára egy kicsit, mert ahogy visszaváltottuk hétköznapi viseletünk, rohantunk is vizsgázni. Még aznap este elhatároztam, hogy erre biztosan nem vagyok képes és befejezem ezt az egészet. De képtelen voltam letagadni, amit láttam. Nem tudtam elfelejteni azokat a segélykérő tekinteteket, a remegő szembogarakat. Valami minden nap visszavitt arra a helyre, ahol megláttam azt, amiről nem beszél senki. A kimondhatatlant, felfoghatatlant, az élet végét. Voltam olyan szerencsés, hogy egy gondtalan burokban tölthettem gyerek- és fiatalkorom, ám itt hamar kiderült, hogy mi fontos igazán. Azt hittem, hogy túlreagálom, hogy én vagyok gyenge. Arról nem szólt senki, hogy ez ilyen lesz. Jelen lehet az ember az össze előadáson, jegyzetelhet szorgalmasan, nézheti a Grace Klinikát, de van, amire nem lehet felkészülni. Azt hittem, hogy tudom, hogy mi az a kórház, ismertem a WHO szerinti betegség definíciót is, de valójában lövésem sem volt erről az egész állapotról.

Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, pedig a magam részéről legszívesebben csak sírtam volna valamelyik sarokban, ahol épp nem folyt semmilyen kezelés. De nem lehetett keseregni, mert itt mi voltunk az erősek és az egészségesek. Mi tudtunk segíteni. Egy hétig nem ettünk ugyan, nem is igen aludtunk, de kiálltuk a próbát: letelt a kötelező egy hét. Azon kívül, hogy megtanultuk, hogy a kórházban ott is útban vagyunk, ahova azért álltunk, hogy ne legyünk, leckét kaptunk az életből is.