Az ,,önkéntes kirendelés” paradoxona

2021.02.22

A múltról lehet írni. Ugyanis az időnek megvan az a mágikus képessége, hogy eltávolítja a történet szereplőit egymástól, a helytől és az ideológiáktól. Mindemellett csökkenti az indulatokat és begyógyítja a sebeket. Szinte jobb, mint a Neogranormon. Egy viszonylag kiadós és kellőképp keserves panaszkodás közepén kifakadtam egy kedves barátnőmnek: minket miért nem véd meg senki? Mire ő együttérezve felvilágosított róla, hogy azért, mert erről nem tudnak az emberek. Ez elgondolkodtatott. Annyira benne vagyok a maszlagban, hogy már nem is tudom, mit gondol egy járókelő. Így hát most minden érdeklődő kezébe adom kirendelésem történetét.

Mostani eseménycsokrom a free-SZFE mozgalom lecsengésének idejére nyúlik vissza, ám semmi köze hozzá. A fák már szinte teljesen levetették öltözéküket és gondosan befedték vele a fagyos talajt. A levéltakaró őrzőjeként álltak a novemberi szélben. Megtépázva, de bátran. Pont, mint mi. A járvány ismét tetőfokára hágott, a kórházak már határaikat feszegették. Így jutottunk el oda, hogy nincs mit tenni, több embert kell bevonni ebbe a harcba. Kezdődött a végzős orvostanhallgatók bevonásával és végződött az első éves egészségtudományi hallgatók behívásával. Szolgáltunk és védtünk. De hogy is történt mindez?

Éreztük, hogy kezd baj lenni. Senki nem mehet sehova, újra az online birodalom megszállásának ideje következik. Megint berendezkedtem a home officera, elterveztem, hogy hol fogom hallgatni azt az előadást, ahol kell kamerás bejelentkezés és hogy hol fogom tartani az online jóga órákat. Nyugalmas, visszavonulós időkre készültem, introvertált személyiség lévén azon tanakodtam, hogy bizonyos szempontból még üdítően is elsülhet a dolog. Persze nem így történt. Minden egy üzenettel kezdődött. Mennyivel kevesebb problémával kellene szembenéznünk, ha egyszerűen csak figyelmen kívül hagyhatnánk a beérkező e-maileket... Ám mind olvastuk, amit részünkre címeztek. ,,Egészségügyi hallgatók kirendelése (vagy valami nagyon hasonló)" - szerepelt a tárgyban. Egészen hivatalosnak tűnt a levél, úgyhogy végigküzdöttem magam a betűk özönén.

Kiderült, hogy látszólag szükség van ránk. Hogy mostantól bárki bármilyen kórházba kiküldhető és hogy a befejezetlen tanulmányok ellenére bizonyos feladatok elvégzése mégis engedélyezett számára. "Érdekes" - gondoltam, majd megnyomtam telefonom gyenge pontját, a képernyő elsötétült. Megijedtem. "Á, biztos nem jut ránk a sor. Különben is, mennyire tudnék én hasznos szerepet betölteni. A gyógytornász képzés viszonylag csekély része szól az ápolási feladatok elsajátításáról." - próbáltam nyugtatni magam, de elkapott egy fojtogató érzés. Keveredett egy kis bűntudattal, hogy még bódítóbb legyen az elmekoktél. "Segíteni szeretnék, de félek." - jutottam el a végső ítéletig az este folyamán. Abszolút haladásnak értékeltem ezt a lélekállapotot, úgyhogy még piszmogtam egy keveset a mosogatással, majd lassan nyugovóra tértem.

Másnap reggel összesen 70 olvasatlan üzenetem lehetett, mire felébredtem. "Kirendeltek a Mátra kellős közepére.", "Titeket is kerestek telefonon?", "Nekem azt mondták, hogy lehet nemet mondani, de nem ajánlják.", "Ja, engem meg sem kérdeztek, csak küldték a határozatot." - szaladt végig a sorokon a tekintetem. Valószínűleg a szemöldököm utazott egyet a koponyám körül, mielőtt visszatért volna eredeti helyére. Izzadni kezdett a tenyerem a meglepettségtől. Annyit sikerült kihámoznom az információk rengetegéből, hogy majd keresnek telefonon, utána pedig küldenek egy határozatot, amiben minden benne lesz. Vagy fordítva. Vagy csak az egyik, de lehet, hogy a másik. Úgyhogy vártam. Teltek a napok, minden ismeretlen számnál összerándult a gyomrom, de mindig csak Kiss Tiborné Irénkét vagy a Piliscsabai Vízműveket keresték. Szinte már a sértettség enyhe árnyalatát lehetett felfedezni szemem sarkában, hogy engem vajon miért nem keresnek. Talán nem vagyok elég jó? Már annyi ideje tartott ez a bizonytalan remegés, hogy minden este azért fohászkodtam, hogy történjen már meg végre, aminek meg kell.

Majd ahogy lenni szokott, a lemondás és elengedés fájdalmas procedúrája utáni pillanatban következett be a hőn áhított esemény. Nem tudom, hogy sokan ismeritek-e azt az érzést, amikor a Népegészségügyi Főosztály egy szigorú férfi hangja keres személyesen Titeket telefonon, de mondanom sem kell, felbecsülhetetlen. Miután egyértelművé vált, hogy nem egy ritka és halálos trópusi betegség miatti hatósági karanténba zárás a telefon tétje, hanem egy egyszerű kórházi kirendelés, minden olyan gyorsan történt. Jött is a várva várt határozat, ugyanis ezt a módját választották a feladat elintézésének a felelősök. (Szeretném megjegyezni, hogy homály fedi a különböző szervek, szervezetek, személyek és intézmények szerepét ebben az ügyben, úgyhogy a felelősek főnévvel sem oda, sem pedig vissza nem utaltam senkire és semmire. Megértéseteket köszönöm.) Ugyan a joghoz egyáltalán sem értek, de meg kell hagyni, hogy igen kellemetlen formula ez. Tele van "kötelezem", "utasítom", "elrendelem" kifejezésekkel, nem volt egy nagy élmény végigolvasni és valahogy az a kis bátorságom, amit összekapartam az elmúlt napokban, inamba szállt. Mivel a végleges utasítás azonnali végrehajtást követelt, 2 nappal később meg is kezdtem szolgálatomat a kijelölt helyen, (amiről biztosan lesz még szó később, ne aggódjatok).

Vékony lett a határ az egészségügy és a katonaság között. Ez a kijelentés a szó szoros értelmében is megállja a helyét, mert aki nemrég járt kórházban, az igazán zavarba jöhetett, mert az ott talált katonák mennyisége alapján azt hihette, hogy egy honvédségi épületbe tette be az imént a lábát. Mindenki abba a fiókba teszi ezt a történetet, amelyikbe szeretné. Csak annyit kérdeznék, hogy mit szólnátok, ha valaki azt mondaná, hogy holnaptól kezdve hagyjatok ott mindent, ahol van és legyetek szívesek elfáradni egy ismeretlen hely ismeretlen intézményébe és végezzetek ismeretlen munkát (persze ismeretlen feltételekkel)?