Beteg vs páciens

2021.04.05

Ha szabadna visszautalnom egy korábbi írásomra, nem csak a kedves szavaknak van ám ereje, hanem úgy en bloc az összesnek. Ezért kell nagyon odafigyelnünk a verbális önkifejezésünkre is, mert nem kevés párna lett már telesírva egy-egy csípős megjegyzés után. Na de nem etika órát szeretnék itt tartani, mert páros lábbal leszek kitessékelve a keresési előzményeidből.

A tradíció jó. A szokás jó lehet. De a megszokás egy olyan aljas ellenség, hogy észre sem vesszük, amikor rátelepszik az életünkre. Ha sokan sokszor ugyanazt csinálják, akkor elkerülhetetlenül automatizálódni kezd az a bizonyos akármi, attól függetlenül, hogy károsítja-e a testet, lelket, avagy sem. Ezúttal szeretném pirossal aláhúzni, majd gondosan bekarikázni az apróbetűs részben megbújó, 5 fonémából álló kis szót: BETEG.

Ha jelentős hatalommal és földöntúli bátorsággal rendelkeznék, akkor biztosan betiltanám a páciensek betegnek való megnevezését. Pláne a fülük hallatára. Elszemélyteleníti az egész viszonyt, azonnal alárendel és kiszolgáltat, egyszerűen nem helyes. Így van, a szemfüles olvasó észrevehette, hogy gyakorta használom én is különböző kontextusokban, de rögtön meg is szeretném nyugtatni, hogy pusztán a szépérzékem nem engedi a sokszori szóismétlést és hangulatot is kívánok festeni vele, hogy a járókelő jól átérezhesse ezt a tipikus "kórház élményt". Vagy csak mentegetőzöm, ki tudja.

Az (is) a baj ezzel a kifejezéssel, hogy örökéletű és végleges. Talán korrektebb lenne megtoldani egy pár taggal, például hogy: "most éppen bizonyos szempontból betegnek tekinthető, de lehet, hogy tévedünk vagy holnapra már meg is gyógyul". Tudom-tudom, nem hangzik valami jól, úgyhogy nem is reménykedem, hogy Kazinczy nyomdokaiba léphetek. Mindenesetre sokkal kellemesebb lenne bélyeg nélkül hagyni a kedves pácienseket és meghagyni nekik a döntés jogát, hogy éppen minek és kinek érzik magukat. A betegségtudat is egy érdekes kérdés, erre még visszatérek határozatlan idő múlva.

Ez a forradalmi ötlet persze nem az én fejemből pattant ki sajnos, kicsit irigy is vagyok. Egy Németországot is megjárt tanárom ejtett el egy megjegyzést ebben a témában egyszer. A nyitott szemmel alvás állapotában ért, de úgy tűnik, hogy valahogy mégis megkapaszkodott a halántéklebenyemben. Pszichológián is szó volt a pozitív és negatív szuggesztióról. Ez tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatot takarja, amikor elménk mágikus erejét használjuk ahhoz, hogy beigazoljuk a hipotéziseinket. Nem rossz trükk, így akkor is igazunk lesz, ha nincs. Babonások szerint ezért nem szabad mantrázni a vizsga előtti este azt a tételt, amit nem szeretnénk húzni vagy ezért kell nekimenni úgy az állásinterjúnak, hogy biztosan sikerülni fog. Mert hogy valóban sikerül-e, az lényegtelen, de ha nem esünk a fél vállról vevés bűnébe, akkor csak pozitív irányba befolyásolhatja ügyünk kimenetelét az utóbbi hozzáállás. A bosszantó, hogy a feltevőleges "beteg" nem a saját sorsát befolyásolja, ő többnyire nem akar elesett lenni. Ha egy egészséges gladiátor is ennyiszer hallaná ezen megnevezését, erősen elgondolkodna a náthán (vagy vérfertőzésen, nem tudom pontosan, melyik a korhű diagnózis), hogy tulajdonképpen akkor most mégsem kéne harcba szállni, mert igazából nincs rosszul, de rosszul kellene lennie és lehet, hogy majd lesz is. Sőt, akkor inkább most rosszul van, az a biztos.

Az igazság, hogy ez egy jogi kifejezés, aminek semmi köze a szó általános jelentéséhez. Valljuk be, elég szerencsétlen egybeesés. Pusztán azt hivatott kifejezni, hogy az egészségügyi szolgáltatást az az ember veszi igénybe, aki a beteg pozícióban szorong a váróban. Érdekes következménye, hogy bárki és mindenki könnyen beteggé válhat, ha éppen várandós és egy kontrollvizsgálatra érkezik vagy a mostanság (szerencsére) népszerű szűréseken vesz részt. Ahogy térben és időben közeledem a bizonyos pálcikázós eseményhez, egyre erősödő torokkaparást és melegedő testhőmérsékletet érzek, még a negatív eredmény sem győz meg teljesen arról, hogy a délutánt már intenzív munkával és 10 km futással kellene tölteni. A pihenés jobban esik a betegnek hitt ember lelkének.

Lehet-e egy szót úgy használni, hogy teljesen elidegenítjük az értelmétől és csak üres betűsorozatként alkalmazzuk húsvér jelenségekre? Elég elképzelhetetlennek tűnik. Ha megvizsgáljuk az érem túlsó oldalát, akkor az is elég torz képet mutat. Ha én őt betegnek tekintem és teljesen átszellemülve azonosulni tudok ezzel a felállással, akkor megfosztom emberi mivoltától, méltóságától, érzéseitől, gondolataitól. Tulajdonképpen mindenétől, és egy két lábon járó kórképként fogok rá tekinteni. Kár szépíteni, erre bizonyos fokig szükség van, hogy a fehér ruhás népség némiben könnyíteni tudjon egyébként elviselhetetlenül nehéz feladatán, pácienseik elvesztésén. Ez a transzformáció egészen sok kellemetlenséget rejt magában, ahogy szentimentális elsőévesből olyanná változunk, aki két lépést tart mindenkitől maga körül. Odafigyelve arra, hogy ne 1 legyen, mert akkor az estéket papírzsebkendők nyirkos sokaságában töltjük, de ne is 3, mert akkor jaj annak a páciensnek, aki empátiátlan kezünk ügyébe akad.

Feleslegesnek tűnhet ez a nyelvészkedés, de amíg érthetetlen okokból marad valaki életben és veszítünk el sokkal kedvezőbb prognózisú pácienst, addig azt gondolom, hogy minden apróság számít. És ha mégsem ebben rejlik a nagy titok, akkor "páciens"-ből fakadó plusz szótag talán még belefér a kapacitásba különösebb hátrányok nélkül. (Kivéve talán a kardiológia órát, ott minden plusz betű papírra vetése beláthatatlan időveszteséggel és lemaradással jár.) Ha nem, akkor nagy baj van.