Hivatás

2021.01.11

Bárhogy is folytatódik majd a történetem, fontosnak tartom leszögezni, hogy hálás vagyok. Hálás vagyok azért, mert tanulhatok, mert tanulhatom ezt a gyönyörű szakmát. Mert lehetőségem lesz segíteni másokon és mert nekem is segítenek tanulmányaim során. Én választottam ezt az utat és semmi pénzért nem cserélném el. Szeretem úgy, ahogy van.

Mégis előfordulnak olyan események, amelyek mellett nem mehet el szó nélkül az ember. És mivel sokan megtették és megteszik, ezért fontosnak tartom kiemelni ezen pillanatokat, rögzíteni őket és elhelyezni egy üveggömbben, hogy jobban meg tudjuk vizsgálni a helyzetet (és hogy esetleg a gyerekek is kézbe vehessék, ha megtetszene nekik). Hogy miért olvasná el a nem mindig szívderítő történeteket az utca embere? Na arról fogalmam sincs. Talán azért, mert mindenkit érint. Én is járok orvoshoz, te is voltál már kórházban, ő pedig majd vérvételre megy, pláne COVID-19 elleni oltásra.

Ilyenkor beszűkül a látóterünk, jön a fehér köpenyes köd és mi újra gyermekekké vagy inkább ösztönlényekké változunk. ,,Én-én-én" hozzáállással járunk-kelünk a patinás folyosókon, csak úgy dübögnek talpunk alatt a járólapok (hol linóleum, hol valódi kő), fortyogunk a dühtől. ,,De hiszen már egy órája várok, mégis mit képzel maga" nézéssel felkeressük a legközelebbi egészségügyi dolgozót és bumm. Ja neem, jobb helyeken azért nincs verekedés, de minimum egy kiadós monológot már mindenki kiérdemelt, aki az egészségügy zászlaja alatt tevékenykedik. És ez probléma.

Megrendítő látni a különböző kórházak különböző területein, hogy mindenhol ugyanaz van. Meg nem becsültség, empátiátlanság. Valamiért az ajtók mögött dolgozó és páciens egyaránt úgy vélik, hogy bármit megtehetnek a másikkal. Kiereszthetik a bent lakozó bikát, oroszlánt, kígyót, kinek mi lélekállata. Az meg csak úgy rászabadul a nyuszira, őzre vagy egy másik oroszlánra és lesz ne mulass. Eredményképpen odaköpött szavakat, gúnyos szemöldökhúzogatásokat, durva bánásmódót és hivatásukból kiábrándult szakembereket kapunk.

Mert ez egy hivatás, ezzel kellett volna kezdenem. Dunát lehetne rekeszteni a lelkes ápoló hallgatókból, rezidensekből, friss diplomás dietetikusokból. A segíteni vágyástól csillog a szemük, tettre készségtől bizsereg egész testük: életeket akarnak menteni, szebbé varázsolni. De egyszer csak huss, mintha nem is lettek volna soha. A gumikesztyűtől és az alkoholos fertőtlenítőtől száraz kezeiknek már kirepedezni sincs kedvük, az ekcémás foltok felvonultatásához pedig erőtlenek. A világgal szembeni teljes érzéketlenség lett úrrá rajtuk. Pedig ennek nem kellene így lennie. Persze elfogult vagyok, de úgy gondolom, hogy a gyógyításnál szebb dolog nincs a Földön. Visszaadni a betegeknek a lehetőséget a mindennapi örömök és különleges pillanatok átéléséhez, enyhíteni a fájdalmaikon és támogatni őket az élet nevű játékban hatalmas ajándék, mellyel minden végzett szakember rendelkezik. Sajnos legtöbbü(n)k életében viszont elérkezik az a pillanat, amikor minden mindegy. Felkel reggel, mert kell. Bemegy dolgozni, eltölt ott 8-12 órát, hazamegy, alszik és kezdődik elölről az egész. Szuperképessége pedig megszűnik többé szuperképességnek lenni. Munkává változik csupán. A gigantikus érzelmi megterhelés, a fizikai erőpróba, a megbecsülés hiánya és az ellenséges szavak hatástalanítják a fehér ruhás harcosokat.

Ez egy létforma, hamar megtanulja az ember az egyetemen, főiskolán. Első évben még elfordítottuk a fejünket a diasorba becsempészett térdficamos kép láttán (vagyis hát nem láttán), de ma (2 évvel később) már az amputációról szóló traumatológia előadás kellős közepén fogyasztom el a frissen készült bolognait, mindenféle borzongás nélkül. Bennem még ég az a bizonyos láng (nevezzük hivatástudatnak, életszeretetnek, segíteni vágyásnak) és szeretném hinni, hogy örökre meg is marad majd. Ehhez viszont el kell mesélnem pár kalandom azzal a bizonyos magyar egészségüggyel kapcsolatban. Nem, nem a kórházak cifra szidásával tervezem kitölteni az üres helyet, előre is elnézést kérek attól, aki erre számított.