Jó pap...

2021.05.03

Úgy döntöttem, hogy ezen a héten a tanulásról szaporítom a szót. (Ugyebár addig sem kell művelnem ezt a kivételes tevékenységet, már csak ezért is megéri.) Na de nem panaszkodni szándékozom, hogy nyakig belepnek a könyvek, füzetek tömkelegei és a szoba börtönében szükséges töltenem a verőfényes tavaszi napokat. Sokkal inkább minőségi tényezőkre kívánom majd helyezni a hangsúlyt, mintsem holmi ,,több, mint kellemes" mennyiségi meghatározásra. Mielőtt eddig sem túl diszkrét, gyermekesen panaszos sóhajom elhatalmasodna az írás fölött, kezdjünk is bele.

Néha nehéz leülni az asztalhoz és kinyitni azt a világot, ahol mindenki beteg. Mire elérek a tényleges vizsgákig, már húsz pácienst meggyászoltam, tizenegyet lélegeztetőre tettem és minimum harmincnégyüket kísértem végig valamely degeneratív elváltozásokkal járó krónikus betegség során. A műtét utáni szövődmények okozta állapotváltozásukról pedig ne is beszéljünk. Ahogy lapozok egyre tovább, lassan eljutok ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy egészséges ember márpedig nincs. Vagyis remélem ezt írja majd a könyv az utolsó fejezetben, mert előreláthatólag csak a kilenctizenegyed részével fogok találkozni a megtanulandó információhalmaznak.

A "nincs kedvem" érzés egészen új értelmet nyer, ólomsúllyal nehezedik rá egészséges jóérzésemre. Keveredni látszik az undorral, a félelemmel, a részvéttel és az élet elviselhetetlen könnyűségével. Ez a kellemetlen elegy émelyítően hat a magasztos koncentrációra és különös módon intenzív kihátrálássá alakítja. Mert mind tudjuk, ami felől elfordítjuk szemünk sugarát, az tulajdonképpen nincs.

Ámde mégis ott van a számonkérések kényszerítő ereje (meg természetesen a tudásvágyé, ezt említenem sem kell). Minden nap háromszor esem ki a nyeregből és ugyanennyiszer ülök vissza, hogy megküzdjek a felfoghatatlannal. Bőven több előadáson jelentek meg és gurultak végig arcomon eltérő méretű és formájú üveggyöngyök, mint amennyit szívesen beismer egy egészségügyi hallgató. A legutolsó eset szerencsére már az online térben történt, és minthogy a háló képtelen a legelemibb jelenségeket valósághűen közvetíteni, könnyen letagadható botlásnak minősült.

Valószínűleg nem visz előre az a felismerésem, hogy minden betű mögött igazi, hús-vér ember lapul. Hogy ezek nem csak térdek, tüdők és erek, hanem valakik térdei, tüdői és erei. A tanulnivaló elsajátítása előtt sort kell kerítenem egy olyan nulladik lépésre is, amivel például az érettségire való készülés során nem találkoztam. Hívhatjuk elfogadásnak, feldolgozásnak vagy elrejtésnek és letagadásnak. A minap egy fordított arányosságot véltem felfedezni a gyakorlati tapasztalatom és tudásom között. Teljes mértékben vállalom érte a felelősséget, de előfordultak olyan órák, amiket képtelen voltam végighallgatni. Nem tudtam kiverni a fejemből annak a fiúnak a pillantását, akinek ugyanaz a diagnózis állt a kórlapján, mint amit címként láthattunk a dián közvetlenül a gyógyíthatatlan és agresszív szavak előtt. Bizonyos dolgoknak nem áll jól, ha életszagúak.

Mostanában ezen siránkozásom idejét próbálom minimalizálni, hogy még optimális időben térhessek nyugovóra a következő napi kihívások előtt. Ugyanis a részvét, empátia vagy sajnálat, bármi is ez a feltartóztató hatalom bennem, nem fog segíteni nekik. Nekik, akik valós csatákat vívnak, míg én a füzetem felett kesergek. A ,,miért is csinálom ezt" kérdés néhai felbukkanása egyben a gondolat halálát is jelenti, a gyógyítás iránti vágy természetfeletti erőként számol le ezen kétellyel (és a saját jólléttel, ami esetenként veszélyes lehet). Ha csak olyan előkelő okból szánnám rá magam a tanulásra, hogy pallérozzam elmém vagy gyakorlati szempontból nézve azért, hogy a neptun rendszerben begyűjtsem az összes lehetséges pipát, akkor már nem tenném. Ezt nem. Azért viszont bármire kész vagyok, hogy nagy szenvedések közepette testi vagy lelki enyhülést hozzak a 3/2-es ágyon fekvő embertársamnak.

Tanulni jó, de nehéz, viszont mindenképpen megéri. Konszenzusom a feladat elvégzésének lehetségességét és szükségességét is magába foglalja, ezért a kötelező sebnyalogatás után vissza is térek kötelességeimhez, hogy nehogy vizet igyak és valami mást prédikáljak. Az utolsó szó jogán pedig bátortalanul szeretném megkérni a gyanútlan Olvasót, hogy jókedve mellett vigyázzon magára és környezetére. Köszönöm.