Jövőképtelenség

2021.03.08

"Kedves Naplóm..." - kezdeném róni a sorokat, már ha ez valóban a naplóm lenne és ha még mindig gyermeki kort jegyezne a diákigazolványom. De sajnos félek teljesen őszintén beszélni és a kritikus 18. életévem is betöltöttem már egy ideje. Egyszóval formailag nem alkalmas ugyan a fentebb említett frázis e szösszenet nyitányának, ám tartalmilag nagyjából lefedi a szándékaimat. Előre szólok, minden esély megvan arra, hogy egy kínosan keserves kiáltás vagy egy erőtlenül elcsukló panasz kerekedik majd ki ebből. A bennem lakozó düh és harci kedv pontos mennyiségi adatai előttem is rejtve (vagy inkább elfojtva?) vannak, így nem tudom megjósolni, hogy milyen mértékben fogom eltúlozni sanyarú sorsunkat. Remélem nem okozok ezzel túl nagy bizonytalanság érzést. Legalább Neked.

Először a jót mondjam vagy a rosszat? Talán drámaibb, ha az örömtánc után zuhanunk egy nagyot a rideg valóságba. Ugyanis, ha fordítva szerkeszteném a történetet, akkor az utolsó sorok után valakiben esetleg az a lenyomat maradna meg, hogy végülis a helyén vannak a dologok. Pedig ha a helyén volnának, valószínűleg nem kényszerültem volna kiteregetni egy egészségügyi hallgató misztikus és egyben átlagos életeseményeit. Rendes emberhez méltón hallgatnék kellemes helyzetünkről és felkeresném barátaimat, ha éppen megtelt az a bizonyos szennyeskosaram, hogy rájuk önthessem a mosnivalót. De azok a foltok a gyorsan és könnyen kijövő szennyeződések fajába tartoznak, azon belül is a ,,hagy játsszon a gyerek, majd kiöblítjük és kész" családjának becses tagja. Van, ahova az irónia sem ér el. Ekkor hívom segítségül a szarkazmust és a cinizmust. Maró gúny mind, csípős mustok. Hátha kitisztítják a foltokat. Abszurditásukkal próbálnak behatolni a szálak közé és megsemmisíteni azt, aminek nincs ott helye. Csak ez esetben sajnos túl sűrűn szőtt az egészségügy és már rászáradt a paradicsomszósz. Nézzenek oda, majdnem elkezdtem a rosszal, miért nem szóltatok?

Miután felvételt nyertem a kiválasztott felsőoktatási intézménybe, elhittem, hogy most minden más lesz. Igenis szerzek barátokat és a közösség szívévé fogok válni, vagy legalább is a jobb lábává. Így történt, hogy egyenesen a gólyatáborig repültem a kötöttpályás tömegközlekedés jóvoltából. Az ember önmagát megtagadni nem tudja sokáig, úgyhogy hamar visszatértem az általános megfigyelő szerepemhez. De mégis volt egy pillanat, amikor elöntött egy kellemes melegség és abszolút úgy éreztem, hogy megérte 6 napi menzakosztra kárhoztatnom magam. Utolsó este mindenki (kivéve akiknek mindig valami más dolga van, mint a többieknek, de ez elenyésző elemszámot jelent) egyszerre állt a csillagos ég alatt. Talán valamit mondtak közben és egy kis tűzijáték is rémlik, de a lényeget mi képeztük. Be kell vallanom, sosem voltam hatalmas csapatszellemmel megáldva, de lehet, hogy csak azért hittem ezt, mert még nem találtam meg hozzám illő feladatot és társaságot. Mégis akkor, ott, 3-4 napnyi hideg vízben fürdés után megkönnyeztem ezt a jól szervezett programot. Volt abban valami megmagyarázhatatlanul erőteljes és megindító, hogy körülöttem mindenki segíteni szeretne valaki másnak. És körülöttük is olyanok helyezik át súlyukat a jobb lábukról a balra és a balról a jobbra, akik életet fognak menteni, világra segítenek egy újszülöttet vagy éppen kihúzzák a földi poklot okozó lyukas fogakat. Milyen nagy dolgok ezek és mi milyen apróként topogtunk még akkor.

Az a baj az élményekkel, hogy idővel megkopnak. Pár év után már nem adják meg a kezdő lökést, amikor reggel csörög az ébresztőóra. Jól érzitek, most jön a fekete leves. Mi marad a rózsaszín köd után? Amotivációs szindróma leginkább. Pedig bármi túlélhető, ha a szemünk előtt lebeg egy kép az üdvös jövőről. Na nekem ilyenem nincs, jövőképtelenségem van. 22. évemet taposom, erősen, egészségesen. Előttem az élet, azt mondják. A bátrabbak megkockáztatják, hogy "ezek a legszebb éveim". Na ilyet nagy valószínűséggel nem állít az, aki egy orvosi egyetem valamely ágára sodródott. Mi tárul elém, ha felveszem jövőlátó szemüvegem? Először is szorongani kezdek, majd jön a kétségbeesés: néma csend és hullaszag... Jó-jó, minden bizonnyal túlzok, de a cinizmus után már csak ez az eszközöm. Pont egy hete robbant a hír, hogy ki mit és mit nem ír alá. Vagy esetleg még nem döntött róla. Biztosan mindenki találkozott egy-egy szívszorító Facebook bejegyzéssel, ahol végre kiderül az egészségügyi dolgozók igazsága. Bárcsak valaki megcáfolná, titkon erre várok. Vagy hogy kiderüljön, hogy ez az egész csak egy álhír.

Annak is külön lélektana lehet, hogy milyen vesztett háborúba indulni. Most kicsit így érzem magam. Magunkat. Az iskolánkban kering egy mítosz: létezik egy kedves pszichológus nő, aki azért van, hogy segítsen nekünk. Én is csak hallomásból tudok róla. Mindössze jelentkeznünk kell hozzá és ha rendelkezik szabad időponttal, akkor már mehetünk is. Na igen, mióta világ a világ, neki itt még nem volt üres helye... Érdemes lenne ezen elgondolkozni. Ha esetleg lenne köztetek pszichológus növendék, akkor mindenképp ajánlom, hogy tartson minket látótéren belül, mert az biztos, hogy nem maradna munka nélkül.

Sokan elmennek külföldre. Akik maradnak, azok közül sokan kiszállnak a közkórházasdiból és a magánegészségügy keretein belül folytatják tevékenységüket. De mi lesz azokkal, akik véletlenül elvágják a kezüket egy konzervvel vagy egy infarktus után hetekig kényszerpihenőjüket töltik, vagyis pontosabban töltenék azokban az ágyakban, amiket meg kell szüntetni a munkaerőhiány miatt? El kéne mennem nekem is? Van bennem annyi erő, hogy maradni tudjak? Jövőre vajon hányan fognak jelentkezni a képzésre? Nem lehet hibáztatni a fiatalokat, ha elmenekülnek a feladat elől, mert igen megoldhatatlannak látszik ebből a székből. De holnaptól fogva minden nap addig ülök át egy másikba, amíg ki nem kristályosodik előttem a válasz. Mert nem sétálhatunk csak úgy el, rajtunk is múlik, hogy hogyan alakul a jövő. Maradni szeretnék.

A teljesség igénye nélkül ezt a látleletet az aktuális lélekállapotomról szeretném itt hagyni. Mindenféle magasztosabb cél vagy nevelő szándék nélkül. Néhányszor mindannyiunknak jár az értelmetlen panaszkodás joga, nem? Ne aggódjatok, jól leszek, leszünk. Mert jól kell lennünk másokért. Értetek. Fontosak ezek a mélypontok is, hogy megerősödjön az ember hite, acélosodjon az elszántsága és hogy utána még magasabbra repülhessen, mint eddig. Köszönöm, hogy meghallgattatok, időpont hiányában hozzátok tudtam fordulni. Mindenkinek sok erőt kívánok az elkövetkezendő időszakhoz. Megígérem, jövő hétre szívderítőbb témával készülök, egy kis kilengés és önsajnálat volt ez csupán.