Lányregény

2021.03.15

Dualista világban élünk, az mondják az okosok. Ígéretemet teljesítve most eggyel felemelőbb témával jelentkezem, hogy kompenzáljam az... előzőeket. De csak eggyel, mondom is, hogy miért. Vagy inkább idézem:

- "... Egy kicsit megkönnyebbültem.

- Miért?

- Mert azt hittem, hogy valami rosszabb lesz.

- Rosszabb, mint a gyötrő szerelmi szenvedés?

- Hát igazad van, gyötrő szenvedés."

Gondolom mindenkinek rémlik a csupa ominózus jelentből álló, a karácsonyi filmek legkarácsonyabbik alkotása. Ez a pár sor is az élet nagy kérdéseit feszegető képkockasorozatok egyikének absztraktuma. Most egy kicsit a hölgyeknek szeretnék kedvezni e szösszenettel, bár már a jeles nem-ünnepen túl vagyunk, elnézést a tisztelgés késedelméért. (Persze ez durva általánosítás, kedves barátomat is biztosan roppant mód érdekelni fogja a kórházi love story masnival átkötött kis csokra.)

Az idők során valahogy megváltozik az ember ízlése és az ingerküszöbe is igencsak alább adja a szintet pár lábakból kiálló fémszerkezetek után. Talán mindannyiunk életébe bekúszott már valamilyen, lehetőleg jó véres (a gyengébb idegzetűeknek a hegyvidéki kiadású) kórházi sorozat. Megtanulhattuk belőle, hogy minden doktornő tetőtől talpig kiszínezve, kóctalan hajjal szeli karcsúsított köpenyében a hosszú folyosókat, miközben egy sármos, hivatástudattól duzzadó bicepszű doktor úrral konzultál éppen az eddig még sosem látott trópusi betegség feltételezhető lefolyásáról. Ilyenkor, őszintén, ki aggódik jobban magáért a páciensért, amikor a két szóban forgó főhősünk ajka már majdnem összeforrt (több évadnyi várakozás után), de éppen csipogni kezd a csipogó, hogy lövöldözés volt két utcával arrébb és SOS rohanjanak a kettes műtőbe? Na igen, én sem, bár a kérdés elejére már csak homályosan emlékszem ennyi tagmondat után.

Ám sajnos fel kell világosítsalak ezúttal is a rideg valóságról, már ha kíváncsi vagy az igazságra. Igen kevés románc jut egy-egy gyakorlatra és a szobák levegője is leginkább csak nyáron izzik. Sokan el lettünk rontva már az elején mindenféle hercegnős mesék, majd szerelmes középiskolai drámákat feldolgozó remekművek, végül az ártatlannak tűnő rom-comok által. Egyszóval senki nem szaladt oda hozzánk - lobogó köpenyben, egy ízléses fonendoszkóppal a kezei között (ajándék gyanánt), hogy látta előző nap elsuhanni angyali sziluettünket az orvosi szoba előtt és csak azt szeretné kérdezni, hogy hozzá megyünk-e feleségül - akárhogyan is vártuk.

Mégis mindenki nagy örömére jutott pár pillantás annak a bizonyos barátnőnek, akiről most mesélni fogok és aki mindenkit megment a történetek elszemélytelenítése révén. Inkább neki legyen kínos, mint nekem. Mindenféle szexizmustól, feminizmustól (ami mellesleg kitörni készül, stay tuned), alá-fölérendeltségi viszonytól mentesen szeretném tartani ezt a pár sort, csak olyan ártatlanul, ahogy éppen megszületett és már el is múlt a pillanat.

Szóval van egy barátnőm... Egy kellemes klinikai látogatás során találkozott Vele. Azt hiszem, hogy hosszasan fel fogom fújni a történetet, hogy aztán a szimpátiájuk kinyilvánításának apróságával háborítsam fel a gyanútlan Olvasó lelkét. (De te már tudod, úgyhogy pszt!) Amikor reggel fél nyolckor betoppant egy kisebb seregnyi gyógytornász hallgató (persze késve) a vizitre, egy pillanatra megfagyott a levegő. Konstatálták súlytalanságunkat és tovább folytatódott a mondóka. Egy határozott, öblös hang szállt a levegőben, a kimondott szavak között a legminimálisabb szüneteket tartva, hogy mégiscsak valamennyi levegő be is tudjon áramolni a beszélő légutjain. Akár titkos nyelvet is használhattak volna, körülbelül ugyanannyi értelmet és kohéziót véltünk volna felfedezni a mondandóban. ,,Valami latinul, számok, adat, számok, megint latin - nevetés." Biztos vicceset mondott, aztán még egy kis gyógyszer és annak adagolása, majd áttértünk a következő páciens adatlapjára. Csak hogy ez az információ özön a doktor úr fejében, mint a lázlap pontos mása, volt fellelhető. Szóval még okos is, szűrte le a barátnő. Álpszichológiai kutatások bizonyítják, hogy egy női egyed ezt a két tényezőt: a humort és az észt keresi párválasztás során, így amikor teljesült a két kritérium, aktiválódott a gyengéd érzelem bennem. Akarom mondani benne. Szóval tudva, hogy a másik főszereplőnk az imént említett műtős pólós úriember, nevezzük őt mondjuk Andrásnak. De csak azért, mert éppen Feldmár Andrástól olvasok egy könyvet és ez jutott eszembe, természetesen karaktereim személyi adatait nagy becsben tartom és csak a holttestemen keresztül bocsátom a nyilvánosság szeme elé. Jelentős változások vannak az elmúlt pár évben GDPR tekintetében, szeretném én is betartani őket.

Attól a naptól kezdve 8-10 hallgató lány mindenképpen Andrásról álmodott egy pár napig. Hatalmas érdeklődő szemeiben tükröződött a neoncső remegő fénye, az arcán lévő finom barázdák bohém életfelfogásának állítottak szobrot. Következett az egymást kerülgetős, ránézek-rámnéz-elkapom a tekintetem nevezetű játék, hogy elviselhetővé váljon az intenzív osztályon való lét. Azt a pillanatot emlegeti gyakorta kartársnőm, amikor találkozott szemük bogara. Egészen fél percig tartott, Dr. András kezein egy pneumothorax ellátásából fakadó exudátum folyt végig, mint ahogy egy ér csörgedezik a Fekete-erdő lágy ölén. Ez volt az utolsó közös pillanatuk, amikor is egy ápolónő elhúzta a függönyt a páciens privát szférájának védelméül. Érzékeny és láthatatlan pillanat volt ez, mint a lepkeszárnyat fedő finom por. Talán csak kapaszkodóként szolgált "az erős férfi" a fiatal lelkek számára, hogy valahogy felül tudjanak kerekedni az "akkor sajnos őt ma lekapcsoljuk" kijelentésen, ami gyakrabban hangzik el az effajta helyeken, mint amennyi elviselhető. (Tehát többször, mint egyszer sem.) Ha így volt, ha nem, most már sosem tudjuk meg.

Utólagos engedelmetekkel bevezettelek titeket rózsaszín hangulatomba, mely igencsak borzongatónak hathat. Jobb lett volna magam előtt is letagadni, de most már mindegy, azt hiszem. A fentebb idézett szívbemarkoló alliteráció nagyjából korrekten leírja a helyzetet, abba is hagyhattam volna azon a ponton, de folytattam. Nem tehet mást az ember lánya, mint hogy minél többször szavakká formálja az elfelejtendőt, jól át is gyurmázza a felismerhetetlenségig, majd mikor már megfeledkezik róla, hogy ez a torz alak övé volt egyszer, akkor jutott nyugvópontra. Nem egy Büszkeség és balítélet, de nekünk ez jutott.