Miért, miért, miért?

2021.02.15

Az egyik vizsgaidőszakból beleesve a másikba akarva-akaratlanul felmerül a kérdés: miért is csinálom ezt magammal? Még ki sem hűltek a füzetek, de már betelt ugyanannyi, sőt, még egy extra is. A szövegkiemelők kimerülten hevernek a polcon és sztrájkkal adják tudtomra, hogy köszönik, nekik ez most egy időre elég munka volt. Színtelenséggel büntetnek. A könyvek összesúgnak a hátam mögött, egymásra licitálnak: ki abszorbeálta a legtöbb könnycseppet, kivel töltöttem a legtöbb szombat estét. Az pedig az abszolút nyerő, aki szenteste és szilveszterkor tudott kikerülni a tömegből és foglalta el a megtisztelő helyet az íróasztal kellős közepén az olvasólámpa fényében úszva. Egy szó mint száz: az ember néha mérlegeli, hogy megéri-e ez az egész.

Épp ezen gondolatok kellős közepén hánykolódtam a második év után. Az empátiátlanság, a meg nem becsültség és a nehéz vizsgák lyukat ütöttek csónakom falán, elkezdett beszivárogni a kétely. Már a bokámig ért. ,,Másnak biztos könnyebb.'' - dühöngött elmém és átkoztam magam, hogy miért nem választottam valami olyan szakmát, aminek köze van az irodalomhoz vagy legalább a palacsintához. A járvány miatt a klinikai gyakorlatunk úgy döntött, hogy a jól beépített évközbeni alkalmakról inkább átvándorolna a nyári szünetünkbe. Mondanom sem kell, nem voltam elragadtatva attól, hogy hosszú, fehér farmerben töltsem a repkedős nyári ruháknak szánt időszakot.

Mit volt mit tenni, megpróbáltam megtalálni azt a legvékonyabb (természetesen hófehér) pólót, ami még éppen nem átlátszó, de mégsem érzi úgy magát benne a lelkes egészségügyi hallgató, mintha a túlvilág alsó szintjén valaki épp ebédet kívánna belőle készíteni. Vékony kötélen táncol az ilyen szándékkal rendelkező tanonc, ugyanis a megvilágítás és az anyag típusának kombinációja plusz a ruhadarab elmozdíthatósága nagyban befolyásolja a matematikai képletet. És mit ne mondjak, elég kellemetlen következményekkel jár, ha elszámolódik a nem elszámolandó feladat. Duzzogva bepakoltam a kórházi szettet és az éhenhalás elleni müzliket. ,,De csak mert kötelező!"-zengtek lépéseim a kedvetlenségtől, minden morcos sarokütésembe beleremegett a föld. Forrongásom közepette alig vettem észre, hogy megérkeztem a célállomáshoz.

Az a csodálatos ezekben a kiküldetésekben, hogy a félévek során megkopott, megtépázott lelkesedés teljesen újjá tud születni alatta. Sőt, még csillogóbb és erősebb lesz, mint eddig valaha. Nem volt ez máshogy most sem. A segíteni vágyás mindig győzedelmeskedik a gumikesztyű és a kánikula okozta kellemetlenségek felett. A pálfordulást idén egy teljesen jelentéktelennek tűnő, apró, ámde annál intenzívebb élmény hozta el.

Úgy hozta a sors, hogy a neurológia csodálatos világát ismerhettem meg közelebbről. Be kell vallanom, első látásra szerelem volt, úgyhogy előfordulhat, hogy a továbbiakban rózsaszín szemüvegen keresztül láttam az eseményeket. Elfogultság ide vagy oda, azért tovább mesélek, ha már belekezdtem a történetbe. Azt érdemes tudni az efféle osztályokról, hogy az ott lábadozó páciensek jelentős hányadának életét egy krónikus betegség kíséri végig vagy legalábbis egy olyan állapotban töltik idejüket, ami eltér az általunk normálisnak és egészségesnek nevezettől. Sosem gondoltam még bele, hogy milyen, ha valami tényleg örökké tart. Az ember használja ezt a szót teljesen súlytalanul, megfordul egy hétköznapi párbeszédben az ,,élete végéig" kifejezés is. Az esküvőkön pozitív színezetet kap e nyelvi jelenség (bár valakinek inkább a ketrecajtó záródásának hangjaként cseng, de ez az ő problémája), ám a kórház falai között maga a tragédia az ilyesfajta diagnózis. Hatalmas pszichológiai teher, ami elől nem lehet elmenekülni vagy félretenni a konyhaszekrény legfelső polcára, amit soha nem ér fel senki. Tudomást kell róla venni, ha akarja a páciens, ha nem.

Katalin már régóta látogatta a kórházat, rutinos vendég volt. Mint egy titkosügynök, úgy épült be a hely ökoszisztémájába. A tornák inkább hasonlítottak egy jókedvű teadélutánhoz, ahol minden létfontosságú életeseményt (persze másokét) megoszthat az ember bizalmasával. (Természetesen mindemellett komoly munka folyt, egy kis pletykálkodásba pedig még nem halt bele senki.) Saját elmondása szerint egy olyan kórkép kínozta, ami lassítja az információátvitelt az agya és a végrehajtó szerv között. Gondol valamit, kiadja a parancsot lábainak, de ők csak percekkel később engedelmeskednek, ha akarnak. Mintha az ő kis világában máshogy telne az idő, mint a hivatalos karórák szerint. Krónikus, rossz prognózisú betegsége van, mindenféle kezelés ellenére lépcsőzetes állapot romlás figyelhető meg. Egyik nap fel tud szaladni a lépcsőn, a következőn alig tud kikelni az ágyból, de ha hisz benne, akkor másnap újra képes lesz elsétálni a boltba. ,,Hogy lehet ilyen kitartó ez a hölgy?"-merült fel bennem jogosan a kérdés, mivel mint kiderült, minden nap becsületesen tornázik. Akkor is, ha hetekig egyre nehezebb az élet minden pillanata. Bízik benne, hogy egy ponton túl megáll egy időre a leépülés és akkor megint el tud menni a fürdőbe, amit imád vagy az unokájával sétálhat egy jót.

A kezelés során elérkezett a kedvenc része: lábainak nyújtása. Végigdőlt az ágyon és a terapeutája kezeire bízta magát. A végén huncut mosollyal próbált még 5 perc bónuszt kialkudni, mert ez egy egész napra megkönnyítette a járását (és mert még egy megbeszélnivaló hátra maradt: ,,Hogy érinti Marit, hogy Panni elment intenzíves ápolónak? Úgy tudom, hogy mindig is ki akarta innen fúrni, Melinda mondta, miközben bekötötte az infúziót."). Amikor talpai könnyeden a talajra értek, arca kisimult, vékony szája felfelé görbült és egy apró fénycsepp ült ki szemei sarkába. Számukra egy nap vagy akár csak fél óra jobban lét a minden. És azért a csillogásért, amit tekintetében láttam, minden egyes tanulással töltött perc megéri. Sosem fogom elfelejteni Őt, aki először visszaadta a hitem a hivatásomba. (Majd lesz olyan is, aki másodszor, de ez a visszaemlékezés még várat magára.) Hogy mi ez, őrület, emberszeretet vagy küldetés? Nem tudom, de egyszerűen csinálnom kell.