Pókhálóból szőtt üveggömb

2021.04.19

Az átellenes falon lévő százlábúval szemezve megkísérlem körbejárni a test törékeny voltának kérdéskörét. Számomra a teljes kiszolgáltatottság megtapasztalásához ez a 4-5 centis kis lény is elég, nemhogy a kórházi beteg-pozíció. Valljuk be, az utóbbi helyzetben az embernek semmije sincs a csuklójára szerelt névtáblán és a leletein kívül. A tökéletesnek tűnő szerkezetünk valahogy megbízhatatlanná vált, a szív nem úgy pumpálja az erek hálózatába a vért, ahogy eddig. Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogyha éppen valamely főétkezésedet költöd, akkor ideiglenesen csomagold vissza ezt az irományt a szalvétába. Fogyasztását inkább desszertként ajánlanám. Jó étvágyat!

Ha engem kérdezel, szerintem csoda, hogy élünk. Minden órán megdermedve ülök (vagy ebben a home-helyzetben inkább fekszem), amikor a különböző betegségek patofiziológiáját tárja fel a levetített diasor. Ha ennyi helyen, módon elromolhatunk, ha ilyen sok veszély és ártalom leselkedik ránk, mint amennyi pont a felsorolásnál szokott tömörülni, akkor szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy akár jól is tudunk működni és este ugyanabba az ágyba térhetünk nyugovóra, mint amiből kikeltünk reggel. Na de nem célom, hogy megfosszalak a kontroll illúziójától, amihez oly görcsösen ragaszkodik önérzetünk. Be is öltöztetem mindjárt a fehér falak és a fertőtlenítőpárás levegő kosztümjébe egzisztenciális krízisemet.

Ha nem fojtottam el teljesen az élményt és emlékezetem nem csal, akkor másodév hajnalán történhetett. Úgy alakult, hogy gyakorlatunkat a nagyon intenzíven töltjük. Mert mint kiderült, létezik az intenzívnél intenzívebb osztály is. Itt hamar megszokja az ember, hogy nem kérdezősködik. Hogyhogy üres ez az ágy, hova tűnt Kiss úr vagy Kovácsné. Egyszerűen van, amit jobb nem tudni, mert akkor nincs. Sosem lehetett kiszámítani előre, hogy aznap reggel milyen állapotok kellős közepén fogjuk találni magunkat. De talán jobb is így, mert ha reggel jelzik az ágytulajdonosok változásának dinamikáját, akkor nem hiszem, hogy valaha abszolváltam volna a teljesítendő óraszámot. Lényeg a lényeg, ott álltunk a viziten (mellesleg a korábban már lányregénybe foglalt, csillagszemű András öblös hangja terjedt a levegőben) és leplezni igyekeztünk a kórtörténetek és az ahhoz passzoló gyógyszerek zavarba ejtő ismeretlenségét. Kettőperegyes ágy, háromperkettes ágy... Határozott léptekkel haladtunk, hogy a 10 órás műtéten résztvevők végre levehessék hajhálójukat és haza támolyoghassanak szusszanni egyet a következő ügyelet előtt. A következő dunyha alatt egy negyven körüli, ismeretlen férfi feküdt. Nehéz volt megkülönböztetni a tagjait, elhatárolni a bőr és a műanyag felületeket. Szinte eggyé olvadtak. Nem mertem odanézni. A fülemet is becsuktam volna, ha a teremtés oly kegyes lett volna egykoron, hogy ezen képességgel minket is megajándékoz. Ez a páciens tegnap délután még nem tudta, hogy egyhamar páciens lesz belőle. Azt sem, hogy ma lekapcsolják.

Ne aggódj, nem hagylak itt feldolgozatlanul ezzel a nehézsúlyú fordulattal. Első reakcióként a sajnálat ült ki a maszkom szélére, majd a teljes összeomlást a rezzenéstelen, rideg arckifejezésem volt hivatott jelezni. Az a veszélyes, hogy az ember pont ugyanúgy néz ki, amikor egy belső katasztrófa zajlik, mint gondtalan állapotban, a holnapi ebéd lehetőségeit számba vetve. Túllépve a helyzeten (vagy inkább mélyen eltemetve azt -is-), ott álltam szemtől-szemben az egész lét arcátlan törékenységével. Nem erre számít az általában jó kedélyű hallgató a reggeli zoknifelhúzáskor. Felkészületlenül ért, se egy jó pszichológus telefonszámát, se egy orbáncfüves teafiltert nem leltem a zsebemben. Úgyhogy kénytelen voltam egyedül megvívni ezt a csatát.

A mindmeghalunk gondolatból fakadó általános dekadencia pánikokban csúcsosodott. Ez egy darabig szemfestékkel elfedhető, de egy bizonyos ponton letagadhatatlanul előbukik a legváratlanabb helyzetekben. Különösen élvezetesnek ígérkezett az az alkalom, amikor a lámpalázzal karöltve egy esti jóga órám előtt ütötte fel a fejét, hogy hozzájáruljon a nyugalmas és békés légkör megteremtéséhez. Előfordul, hogy néha a legjobb szándékkal is csak rontunk valaki helyzetén, ezesetben ő is így tett. Minden egyszerre zúdult a nyakamba, pedig olyan jól a szőnyeg alá lehetett söpörni a kéretlen tartalmakat. Nemrég rendeltem is egy nagyobbat, mert bizonyos dolgok már kezdtek kikandikálni alóla.

Egy bekezdés kötelező önsajnálat után elérkeztünk a "hogyan lehet együtt élni ezzel" részhez. A kimondhatatlan elmúlás feldolgozása teljesen más eszközöket igényel és a territóriumomon is kívül esik, így mindenképpen szakembert javasolnék annak, aki ilyen jellegű problémákkal küzd. Ha visszatérünk a "Csoda, hogy élünk!" kijelentéshez, láthatjuk, hogyha másik oldalról vizsgáljuk meg a jelenséget, esetleg egy kis kedélyjavítóval megspékelve, akkor egészen felhangoltan is olvashatjuk a betűsorozatot. Megmagyarázhatatlan, abszolút elveszíthető, de az a lényeg, hogy van. És amíg van, addig miért gondolkoznánk azon, hogy nincs vagy nem lesz. Kesergés helyett a mindennapi ünneplést választottam, az mégiscsak jobban kifejezi az élet misztikuma iránti tiszteletet. És végtére is, ha nincs, akkor is lesz valahogy, mert valahogy mindig van. Az iménti ízeltlábú pedig elkapható magasságba ereszkedett, úgyhogy még éppen az elértelmetlenedésem előtt búcsút is intek a kedves Olvasónak.