Segíteni és segítséget kérni

2021.03.22

Csütörtök este van. A héten már sor került két rendkívüli (és tegyük hozzá, szinte éjszakai) előadásra, hogy mi tévők legyünk, ha COVID intenzív osztályra megyünk (önkéntesen vagy kirendelődve, vékonyak a határok manapság). A konyhaasztalnál ülve elkapott a szentimentális hangulat. Mostanra szabadultam ki a dühös, félelemmel teli, szorongó, feszült, ijedt, csalódott, átvert és bizonytalan érzés rácsai közül. Átsuhant rajtam egy kellemesen meleg, szinte már szemeket könnybe lábasztó érzés. Persze csak éppen annyi folyadékról van szó, amit még különösebb gond nélkül rá lehet fogni az ebédfőzésből maradt hagyma párára.

Ez az úgynevezett vírus-helyzet elvette mindenemet, amiről azt hittem, hogy birtoklom. (Szerencsére csak a belső értékekre vonatkozóan, el sem tudom képzelni, mit érezhet az, akit a létbizonytalanság kínjai mardosnak.) Minden megtörtént, amiről azt hittem, hogy lehetetlen. Egyúttal a megoldhatatlanról kiderült, hogy mégis megoldható valahogy. Gondosan odafigyel ez a tornádó, hogy pont annyit vegyen ki a jobb kezünkből, mint amennyit ad a balba. Megszűntek azok az apró, ámde mindennapokat jelentősen megkeserítő bosszúságok, hogy "miért hagyod szét a ruháidat" vagy hogy a pincér hidegen hozta ki a gombakrémlevest. Közelebb kerültünk a "megélni a pillanatot" divatos kifejezéshez. A tanulás egy fájdalmas folyamat, hazudik, aki azt állítja, hogy nem az. Ugyanis a régi értékeket el kell temetnünk ahhoz, hogy újakat szelidíthessünk meg. És egészen addig megmarad a veszteségérzés keserű íze a szájüreg és a torok közti átmenetben, amíg a múlt utolsó kis virágszirmát le nem téptük és fel nem áldoztuk a bölcsesség oltárán. Ez a fejlődés.

Szinte már összeszámolni sem tudom, hogy hány kirendelő, önkéntességet népszerűsítő, segítségkérő e-mail érkezett, mióta nekiindultam a harmadévnek. Az elsőknél nem hittem el. Többek között azt, hogy egy hivatalos személy, akinek még sosem láttam az arcát, azt mondhatja nekem valahonnan távolról, hogy szinte most azonnal menjek ide és csináljam azt. Gyermeki én-központúságom krokodilkönnyekben nyilvánult meg. Meglepően fájdalmas, amikor az embernek korlátozzák szabad akaratát. A mellkas környékén jelenik meg először egy szorító érzés, majd felkúszik egészen a torokig és gombóc formájában lokalizálódik középmagasságban, miközben a végtagok ólomszerűen nehezednek az ülőalkalmatosságra. Mert állni nem lehet rajtuk. Bár az eddigi orvosi irodalom nem említi ezt a tünetegyütest, bízom benne, hogy a jelenleg folyó kutatások alapján hamar beigazolódik a szorongó düh jelensége.

A "miért pont én" keserves sóhaja után megembereltem magam. Most minket hívnak, ez van. Persze, lehetne szebben, jobban, máshogy, de ez mind lényegtelenné válik egy bizonyos pont után. Megtanultuk ezt a makacs önérzetet, ami peckesen tartotta magát bennem is. De most más világot élünk. Itt nincs helye a magasan hordott orrnak és letagadott gyengeségnek. Lehet, hogy az én felfogásom sebessége hibádzik, de ebben a szent pillanatban világosodtam meg. Sajnos nem az általános értelemben, az még várat magára az indiai utazással együtt, de egy kérdésben biztosan. Mindannyian bajban vagyunk egy kicsit. És ahogy a mesekönyvekből tanultuk, aki bajban van, annak segíteni kell. Ez ilyen egyszerű. Ha megszabadítjuk a helyzetet a jog tudományától, mindenféle hatalmi játszmától és saját magunk iránt érzett féltéstől, akkor ott áll előttünk csupaszon egy gyengélkedő szituáció. Félreértés ne essék, a segítségnyújtás nem azt jelenti, hogy szentként kellene léteznünk ezentúl és az önfeláldozás dicső tettét szükséges végrehajtanunk. Pusztán annyiról van szó, hogy mindenki megteszi a másikért azt, amit éppen tud. Amire képes. Mert azzal nem vagyunk előrébb, ha egy bajba jutott helyett kettő lesz túlzott vállalásunk okán.

Létezik az a nézet, miszerint azért vagyunk időnként náthásak, mert vágyunk a gondoskodásra, a pihenésre és egy pár segítő kézre. Szavakkal nem lehet ilyet kérni, úgyhogy inkább megbetegítjük magunkat. Miért is nem lehet? Eddig arról szólt az élet, hogy hogyan tudunk egyedül is boldogulni, hogyan győzhetjük le versenytársainkat - és eközben kilométerekre eltávolodtunk egymástól. De ezen a ponton be kell ismernünk, hogy nem megy egyedül. Talán most tanuljuk meg, hogy mi a szükség, mi a segítség és hogyan kell azt kérni, ha mi kerülünk nehéz helyzetbe. Mert valahol belül mind egyek vagyunk, bármennyire is szeretnénk ezt elfelejteni. Ha az ember egészségügyi hallgató, akkor sokszor hallja a "segítő szakma" kifejezést. Üres frázisként záporozott a nyakunkba, néha még esernyőt is kellett ragadnunk, hogy megvédjük ruházatunk a vizesedéstől. Kezd értelmet nyerni.

Szerintem mindenki egyszerre segített és segítő. Mindig is azok voltunk, de egy ideig jól le tudtuk tagadni. Segítség egy kedves szó, egy előzékeny ajtónyitás vagy az ágyazás, hogy ne a tizenkétórázó nővérnek kelljen felöltöztetnie a bútordarabot is. Az utóbbira mi vagyunk csak felhatalmazva, de az előbbiekre bárki képes. Ha most felsőbb hatalmak úgy gondolják, hogy szeretnék igénybe venni erőforrásaimat, akkor másnap reggel ott fogok állni kivasalt fehér zokniban és szkafanderben a kórház folyosóján, könnyű mellkassal, mert tudom, hogy amikor lejár a műszakom, lesz kihez fordulnom. Mert akkor én leszek a bajba jutott és te leszel a segítő.